Képzeljetek el egy hatalmas pamutgombolyagot, melyen különböző irányban, nagy eltéréssel van feltekerve a pamutszál. Valahol van egy eleje és valahol van egy vége, de azt csupán nagy odafigyeléssel és precizitással lehet megtalálni, ha az ember óvatosan elkezdi letekerni a fonalat, úgy, hogy ne gabalyodjon össze az egész tekercs. Nos, drága Olvasó! Ez a pamutgomolyag: a női lélek.
A női lélek összetett, kifinomult, kusza, végeláthatatlan, bonyolult, kidolgozott, átláthatatlan, érzéki és gyengéd. Ezen a bizonyos gombolyagon minden, de minden kapcsolódik egymáshoz. A legapróbb dolog és a legnagyobb is logikai összeköttetésben áll egymással. Ezt egy videóban láttam egyszer, már-már tökéletesen reprezentálva. (Ide kattintva érdemes megnézni, én jót kacagtam a látottak igazságalapján.)
Nem elég, hogy senki sem tudja, hogy a fonálnak hol az eleje és hol a vége (nem, sokszor még a nő sem), gondoljuk el, hogy minden eltelt pillanat egy újabb pamutszálat teker a már meglévő őrületre és így megy ez a végtelenségig. Olykor sikerül egy-egy szálat elkapni és értelmezni, jól megrágni, hogy minden gondolat, minden szó elérjen a tudatig, de amikor mégsincs meg a lényeg, elérhetetlen bonyoldalmak vázolódnak fel.
Szerencsénkre, mi nők, ki tudunk fejleszteni egy az önmagunk értelmezésére alkalmas rendszert, hosszú évek alatt, sok tapasztalással, sok eseménnyel a hátunk mögött, mégis vannak percek, amikor mi magunk is elveszítjük ezt a különleges élet-fonalat. S akkor bizony ott állunk, önnön életünk közepén, összegabalyodott pamutgombolyaggal a mellkasunkban és elkerekedett szemmel próbáljuk megkeresni az elejét, vagy a végét, vagy a közepét, bármit, ami segítségünkre lehet egészséges nőiességünk megtalálásában.
Ilyenkor a nő sokszor arra is képes lenne, hogy ollóval essen neki a sok csomónak, a sok észbontó gondolatnak, de sajnos nem tehetjük meg, hogy elvágjuk az egyébként tökéletesen kifejlesztett rendszert: türelmünkre kell hagyatkozzunk és a múló időre. De mire támaszkodjunk, ha az elillanó hosszú órák sem hozzák meg a várt eredményt? Mit tegyünk, ha nem találjuk önmagunkat? Ha elveszítjük nőiességünk alapjait? Hiszen senki nem jön majd oda, hogy : nézd, megtaláltam helyetted!
A női törékenység
Mindannyian törékenyek vagyunk, minden ember az, a nők is. Még akkor is üvegszerű falaink vannak, ha azt valljuk, idővel már megacéloztuk magunkat. Kívül lehet acél, lehetnek hatalmas felhúzott várfalak, lehet előttük vizesárok, lovashadsereg, repkedhetnek felettünk örökbefogadott házi-sárkányok, talpunk alatt a földben fortyoghat pusztító láva… belül akkor is titkon minden üveg marad.
Eleinte kristálytiszta, átlátszó ragyogó és törhetetlen üveg. Később az élet adta pofonok, a környezetünktől kapott csalódások, életünkből elveszített emberek és különféle hatások által az üveg repedezni kezd. A köré épített védelmi rendszer nem fogja hagyni, hogy eltörjön, de minden újabb pofon, minden perc elveszettség érzése újabb és újabb hajszálrepedést eredményez majd. Úgy gyűjtve a repedéseket, mint gondolatainkban a pamutszálakat.
Amíg egy fáradt napon azt vesszük észre: annyi repedés van előttünk, hogy nem látunk át a saját életünkön és elveszítjük a nőt, akik voltunk. Ködös, tejfehér homály borul ránk, keressük a bizonyos pamutgombolyagot, hátha megtaláljuk mikor és hol hagytuk el a végét, elindulnánk vissza önmagunk felé, rohanunk a boltba ablakpucolót venni, mert az majd biztosan csodákat tesz, kétségbeesetten sikáljuk, különféle speciális tisztítószerekkel az előttünk elterülő fájdalmas sötétséget, de nem látunk át az üvegen.
A férfi hatása a nőiességünkre
Miután rájövünk, hogy nincs az a spéci ablaktisztító, mellyel lemoshatnánk az átláthatatlanságot életünkről… miután megtanulunk együtt, közösen élni elvesztett nőiességünkkel: betoppan a FÉRFI. Megáll előttünk egy őszi pulóverben, próbál átnézni a sérült női lelkünkön, majd észleli, hogy mi történt. Nemes, férfias egyszerűségével rálehel a károsodott üvegre és egy könnyed mosoly segítségével, kézfejére húzott pulcsijának ujjával törölgetni kezdi azt.
Láss csodát! Fény szűrődik be a körkörösen tisztított üvegen. Mi nők, ott ülünk mögötte, nézzük a pislákoló fényt, magunkban morfondírozunk, hogy mégis miért lenne ezúttal más, miért sikerülne helyrehozni, amit önmagunkban, egyedül nem tudtunk. Hisz ez lehetetlen, mormogjuk orrunk alatt és elkönyveljük, hogy ha mi nem találtunk vissza önmagunkhoz, bizony más sem talál be hozzánk.
Majd amíg mi újabb és újabb gondolatfoszlányt tekerünk a távoli gombolyagunkra, amit el sem érünk, amíg mégjobban összekuszáljuk a szétesett életünket, zúgásra leszünk figyelmesek. A férfi kívülről üvegvágóval precíz kört vág a megtisztított üvegfalainkon. Biztonságot és melegséget sugárzó kezeit felénk nyújtja a résen és biztat minket, fogadjuk el a segítségét.
A kibontakozás varázsa
Vékony, törékeny kezeinket övéibe helyezzük és az érintés pillanatában lassított felvételként robban fel körülüttönk a világ. Pusztító robbanásként hat, minden széthullani látszik, mindent elemészt a füst, nem látunk és nem hallunk megfelelően. Csak tartjuk apró kezeinket, a férfi hatalmas, biztonságos kezeiben, kapkodunk a levegő után, igyekszünk látni a sűrűsödő füstben, sikertelenül.
Mígnem pillanatról pillanatra tisztul a légkör, a levegőbe röpült életünk darabjai óvatosán szállnak alá s kerülnek a helyükre. A pamutgombolyagra évek alatt tekert bonyodalmak kibogozódnak a levegőben és szemünk láttára alkotnak egy nagy gombóc helyett: sok kisebb, átláthatóbb tekercset. Élénkítő oxigén áramlik tüdőnkbe, katonáink vigyázva állnak újraépült várfalaink előtt, házi-sárkányaink kezes bárányokká válnak a levegőben, könnyed köröket lejtve a férfi előtt.
A férfi maga válik erős, zömök várfallá, tenyerén hordja a női kusza gondolatokat és védelmező karjaiba vonja a gyengéd lelket, ha az élet terhe nehezedik rá. Magabiztossága és határozottsága felemeli a földről a nőt, irányt mutat neki, de nem irányít. Finoman vezeti a hölgyet az élet táncában, ha pedig útelágazáshoz érnek, karja alatt fordítja át a megfelelő választás felé. Mely nem parancsoló cselekedet, csupán enyhe sugallat.
Nem erőltet, nem válik zsarnokká, nem fölényeskedő. Így a nő igazán önmaga lehet, önmaga egy tisztább egy nőiesebb oldala. Úgy ízig vérig kecses nő! A férfi hagyja a másik fél számára, hogy kibontsa addig szunnyadó szárnyait, hagyja, hogy szabadon repülhessen céljai felé. Ha túl sok a teher, ha beköszön néhány pofon, hogy repedéseket eredményezzen a törékeny üvegen, akkor erős karját nyújtja segítségül.
S a nő végül virágozni kezd, szirmait bontja, hajszálai között fű sarjad, szívét tüske nélküli rózsaszálak ölelik át, szemeiben az élet sarjadó magjai bújnak meg. Tündökölni kezd, felhúzza a kútból az éltető lélek-vizét és öntözni kezdi vele a világot, öntözni önmagát, öntözni a férfit. Így válik az egyén ízig vérig nővé. Kedves Olvasó…
…amennyiben hölgy vagy! Soha ne feledd el, hogy az éltető víz és a virágzás lehetősége mindig ott rejtőzik benned. Egyedül is képes vagy rá, hogy önerőből megtaláld ezeket a csodákat!
Mert elárulom, hogy csodálatos vagy! Gyönyörű és nőies! Az életerőd és nőiességed ott alszik a mélyben, ha megfeledkeznél róla. Ébreszd fel, hiszen képes vagy rá! Erőd maga az élet és bár egy férfi mellett könnyedebb meglelni ezeket az apró csodákat, akkor se csüggedj, ha még nem találtad meg azt, akivel közös útra léptek.
Mert én már látom, látom az utadon, a férfi ott áll előtted, védelmező tekintete csillog a sötét éjszakában, nyújtja feléd a kezeit, csak menj tovább, csak még egy kicsit, még néhány lépés és eléred. Ott van! Látod már?
