Kezdő szülőként én is beleestem a megfelelési kényszer csapdájába. 21 évesen váltam egy tüneményes kisfiú anyukájává, és sokszor vártam a külvilágtól a válaszokat, a tanácsokat:
”Mondjátok, meg nekem mit tegyek? Hogyan csináljam? Mi a jó az én Fiamnak?”
Nyilván senki sem tudott rá 100%-osan kielégítő választ adni soha, mivel minden gyermek más! Ez azt jelenti, hogy egy egyedi esettel állok szemben, egy egyedi jelenséggel. Ez igazán kemény meló, megismerni az én gyermekem akármilyen pici is. Tudnom kell, ki Ő és mik a vágyai. Időbe telt rájönnöm, hogy az anyai ösztön valóban mindent felülír. Nem csak egy mondvacsinált kifejezés.
Ma már egy nyekkenéséből tudom, hogy mit akar. Olyan ez, mintha szavak nélkül kommunikálnánk és érzem a rezdüléseit. De az út hosszú volt, és közben a feje tetejére állt minden! Apa és Anya nem éppen egy harmónia szigeten éltek önfeledt gyerekkacagás közepette. Sok volt a stressz, a feszültség, az elvárás és a rokonok, barátok kért/kéretlen tanácsainak megfogadása egyre inkább ellenőrzés alá került.
”Miért nem így csináljátok, ahogy mondtam? Mindent elrontotok ezzel a gyerekkel…”
Legjobb példa erre az a tipikus: „Köztetek alszik a gyerek vagy sem?” kérdés.
Eleinte nem azt figyeltem, hogy nekünk mi a jó, hanem azt, hogy mit várnak tőlünk, hogy legyen. Ki kellet zárnunk a külvilágot és önmagunkra, befelé figyelni. Senki nem fog este 10-kor átmenni és figyelni, hogy visszatetted-e azt a gyereket a kiságyba, hagyod-e üvölteni, mert ettől igazán jó felnőtt válik belőle, igen.
Én azt tanácsolom, mindenki maga döntse el ezt a kérdést. Nyilván apukával ketten kényelmesen elfértünk egy 160 cm-es ágyon is, viszont az új jövevényünk gyakran igényelte a közelségünket éjszaka is, így roppant kényelmetlenné vált már a helyzet.
Végül készíttettünk egy olyan fekhelyet, amiben hárman is nagyon kényelmesen elférünk. A baba először altatáskor a kiságyában alszik, majd 22-24 óra között jelzi, hogy jönne közénk. És mi ezt szeretjük, és nagyon várjuk.
A legmeghittebb pillanatok egyike, mikor az édes babaillat közénk bújik és mindkettőnket ölelni szeretne egyszerre!
Sokan azt nem fogják fel, hogy ez nem lesz így életünk végéig és a fiunk jelezni fogja, ha szeretne elszeparálódni már, és mi abban is támogatni fogjuk. Evidens, hogy nem fogom iskolás koráig hagyni, hogy velünk aludjon, de még olyan pici és az élet meg olyan rövid!
Mi lesz velünk, mikor végén visszagondolunk ezekre az időkre? Lelkiismeret furdalással teli lélekkel gondoljak vissza rá? Arra gondoljak majd, hogy megbántam dolgokat, hogy miért hallgattam folyton másokra? Miért ne hagyhatnám, hogy boldogok legyünk? Nálunk így harmonikus a család, ámbár én azt is tökéletesen megértem, ha valakiknek pont az ellentétje jött be!
Azt javaslom, ne azt nézd, hogy a szomszéd meg XY hogyan csinálja a dolgait, hiszen mindannyian mások vagyunk, különlegesek és egyediek, más igényekkel. A normák jók, útmutatásokat adnak, ha elveszünk, de nem szabad átesni a ló másik oldalára és szerepekbe kényszerülni. Úgy nem lesz soha igazi a boldogság.
