Magányos kismamák

maganyos1.jpg

„Jaj de nagyon magányos vagyok!” Ez a mondat az, amely sokunk száján kikívánkozna a szülés utáni első pár hónapban, de hát nem illik… Nem illik ilyet mondani, amikor végre karunk közt tarthatjuk tündéri kisbabánkat, akire már oly nagyon vártunk! Egyáltalán, hogy érezhetnénk egyedül magunkat, amikor folyton velünk van a mi kis bébink? És mégis…

Amikor én szültem, nem mertem ezt szavakba önteni, hanem magamban kerestem a hibát. Túl sok dolgot csináltam eddig, persze hogy unalmasnak tűnik az otthoni élet, a napi egy-két séta és heti két-három látogató. Késő őszi baba lévén a hideg szélben, megsárgult falevelek közt, majd később latyakban, sárban és hóban is róttam a kilométereket a parkban. Közben pedig bámultam hasonló sorstársaimat és szerettem volna megszólítani őket. Csakhogy mindig újabb és újabb arcok jelentek meg és egyébként is elgondolkoztatott a szituáció kínossága, amikor egyszer csak leszólítok egy kismamát.

A minap felhívott egy három hete szült barátnőm és csak annyit mondott a telefonba: – Te, én olyan nagyon magányos vagyok! Biztosítottam, hogy ezzel bizony nincs egyedül, ehhez hozzá kell szokni! Mostanra, két kisbaba után, már igazán kedvelem a helyzetemet. Csak ehhez el kellett jutnom – egy belső átalakulás játszódott le bennem.

Nem meglepő, hogy magányosnak érezzük magunkat, hiszen tényleg nincs kihez szólni, csak a kisbabánk, aki a gőgicsélésen kívül nemigen tud párbeszédet folytatni velünk. Azt hiszem az elején szinte mindenki magányos, csak ezt mások és sokszor önmagunk előtt sem merjük bevallani. Nagyon ritka az a nő, akinek egy totálisan új élethelyzetben, ami hirtelen, mint egy mágnes magával rántja a pelenkázás – etetés – büfiztetés – ringatás körforgásába, nem hiányzik egy kicsit a régi élete.

– „A magányosság, mint minden, jó is és rossz is lehet egyben. – magyarázza Rösszer Julianna pszichopedagógus. – Jó, mert a magány lehetőséget ad a befelé figyelésre, önismeretre és önfejlesztésre. Az ösztöneink, megérzéseink erősödésére, amiről a mai pörgős társadalomban szinte teljesen megfeledkeztünk. Miközben éppen ezek azok a területek, amikre gyermekünk gondozása során szükségünk lesz. Mert az, hogy mikor van egy határidő, vagy pontosan milyen munkát és hogyan kell elvégeznünk, tény és külső mércével mérhető, viszont gyerekünk új spektrumokat nyit meg az életünkben, ahol (végre) kénytelenek vagyunk a megérzéseinkre hallgatni. Mert bár számtalan szakkönyv megírja a napirendtől kezdve a gyereknevelés minden fortélyát, mégis nekünk kell nap – nap után eldöntenünk, hogy mi a jó neki, és rájönnünk az ő személyes igényeire. Hiszem, hogy a tudást magunkban hordozzuk, és a különböző élethelyzetekben akkor tudjuk a megfelelő döntéseket meghozni, ha kételyek nélkül döntünk, ehhez pedig nem árt az önismeret.

Ugyanakkor a dolog fonákja – folytatja a szakértő -, hogy ha magányosnak érezzük magunkat, az azt jelentheti, hogy nincsenek (pozitív)visszajelzések és ez éppen bizonytalanság érzetünket erősíti. Jó tudni, hogy ez abból is fakad, hogy megborul az addigi egyensúly, ami a női, emberi, partneri, gyermeki, baráti, dolgozó szerepeinket illeti. Hirtelen mindegyik háttérbe szorul, és az irányítást átveszi valami olyan, amiről keveset tudunk, és az információ gyűjtés során néha homlokegyenest ellenkező adatokkal szembesülünk.

Az is tény, hogy az ingerszegény környezet a megszokottól eltér, és félünk a „más”-tól. Ez önbizalom hiányra is utalhat, illetve arra, hogy megszoktuk az igazodást a mások által diktált feltételekhez, ha felnőttekről van szó, és nem értjük/érezzük annyira a gyerekek világát. A felnőtt társadalomban elfoglalt pozíciónk ugyanis hosszú folyamat során alakult ki, magunk építettük ki és fokozatosan szoktunk hozzá, ami már önmagában óriási könnyebbséget jelent, szemben a kilenc hónapnyi felkészülést követő mélyvízzel, amikor egy ismeretlen kis lényt kapunk kézhez annak minden felelősségével együtt.

No és ne feledkezzünk el arról sem, hogy a szülés, szoptatás óriási érzelmeket felszabadító eseménysorozat. Az érzelmi hullámzástól pedig szintén elszoktunk túlzottan racionális világunkban, vagy csak rövid ideig éltük meg, például a szerelem kapcsán, így aztán sok esetben nem tudunk mit kezdeni vele.” – magyarázza Rösszer Julianna.

Nyugodtan mondjuk ki tehát, ha magányosak vagyunk és bár megpróbálhatunk tenni ellene sok – sok programmal, igazából csak az idő segít. Az idő, mert idővel hozzászokunk az új életünkhöz, hozzáidomulunk gyermekünkhöz, és ezzel párhuzamosan csemeténk is egyre cseperedik, egyre értelmesebb lesz, és végre a babakocsi tologatás helyett új helyszíneket fedezhetünk fel vele együtt.

László-Lukács Viktória

Szólj hozzá Te is!

Legyél TE az ismeretosztó!
Kérünk, like-old és oszd meg ismerőseiddel a cikket, hogy lássák, te mennyire tájékozott vagy!

A babafalva.hu - Várandósságtól az első osztályig portál tizenkét éve segíti, támogatja a várandós, kisbabás és kisgyerekes édesanyákat és szülőket a szülés, a csecsemő gondozás, a gyermeknevelés, a családdá válás, az intézményekbe való beilleszkedés érintő sok-sok kérdésben, egészen az első osztályba lépésig.
Előző cikkCárnő szárnyaslevese
Következő cikkBiztonság és kényelem: magzati szívhang ellenőrzés (NST, CTG) otthon

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..