Tegnap volt szerencsém a karomba venni egy igazi csöppséget, egy egyhónapos kisbabát. Nagyon édes volt, nagyon jó volt megfogni és azt a csak újszülöttekre jellemző kis nyöszörgő sírást is mosolyogva hallgattam. Nosztalgiázni kezdtem persze. Mindenféle érzés rám tört ott akkor és azóta is. De egyet nem érzek. Hogy újra szeretnék kisbabát.
Nem akarok második gyermeket.
Imádom a kisfiamat. Nem kérdés. Nem számít az, hogy a 17. hétig megvoltak a rosszullétek (nem csak hányinger és nem csak reggel..), szerettem kismama lenni. Könnyen ment a szülés, pedig ijesztgettek a császármetszéssel a kis csípőm miatt. Kevesebb mint 4 óra alatt megszületett természetes úton 3660 grammal és 58 cm -rel a kisbabánk. Nem volt tehát az az igazán picurka.. ?
Hihetetlen számomra, hogy ha már felteszik a kérdést, mert persze felteszik, mindenki felteszi, akkor nem fogadják el a választ. Én próbálok figyelni rá, hogy ne faggassak másokat, de előfordul velem is, mert győz a kíváncsiság. Szóval az a bizonyos kérdés a Mikor lesz az esküvő?, Mikor jön a baba? után a nálunk egy ideje aktuális: Mikor jön a második? Mármint ők úgy gondolják, hogy aktuális… Kik? A szüleink és a többi rokon, a barátok, a kollégák és sok idegen is.
De oké lendüljünk túl azon, hogy felteszik a kérdést. Válaszolok: Nem tervezünk másodikat.
És nem fogadják el a választ.
Meghallják, nyilván. De aztán bizonyos idő után vagy felteszik újra a kérdést, vagy már ott akkor belekezdenek valami magyarázat félébe… Nem tudok ezzel mit kezdeni.
Összesen kettő emberre tartozik az egész. Én és a férjem szerencsére egy véleményen vagyunk, jó nekünk így hárman.
Tudom az előnyeit a két gyermeknek, tisztában vagyok vele. A hátrányaival is. Nem gondolom, hogy önzőbb, önfejűbb lesz az egy gyermekünk. Nem kényeztetjük el. Csakhogy a leggyakoribb sztereotípiákat említsem.
Hogy önzőség-e, ha nem vállalunk másodikat?
Néha elgondolkodom rajta. De nem szabad a nyomásnak engednünk, nem szabad másokkal foglalkoznunk. A szülőké a felelősség felnevelni a második gyermeket ugyanannyi türelemmel, szeretettel, gondoskodással, mint az elsőt.
Nem mondom, hogy nem menne, mert biztos megoldanánk. Biztosan imádnám a második kisfiamat, vagy az egy szem kislányomat ugyanúgy, mint az első gyermekemet. Sokaknak van kettő gyereke, sőt több. Ugyanakkor vannak, akik úgy gondolják, jó minden úgy, ahogy van. Egy gyermek, akire figyelek, akivel sokat játszom, akinek sokat taníthatok, aki sokat, rengeteget ad.
Talán a többgyermekesek nem gondolnak bele, hogy ez kétoldalú dolog ám, hiszen ha egyedül van a gyermek, nyilván az anyukája vagy apukája figyelmét szeretné, amikor azt mondja: nézd!, ő velünk szeretne játszani, mert nincs testvére, akivel leülhetne, nála nincs testvérféltékenység, de bizony minden egyes alkalommal közénk furakodik, ha megöleljük egymást az apukájával.
Sokan úgy vélik, két gyermekkel lettek teljes család. Vannak, akik úgy gondolják, három gyermeket szeretnének, vannak akik nagy családot. Vannak, akik nem szeretnének gyereket.
A lényeg, hogy mindenki maga döntse el,
hogy mit szeretne, mi az, ami neki jó.
Te pedig fogadd el a döntést.
