Ma már sértés, ha más rászól a gyerekre, és bunkó beképzelt ősanya. Talán ezért már védekezésből, konfliktuskerülésből sem vesszük észre másnak a gyerekét. Azt gondolnánk, hogy szülőként, anyaként sokkal érzékenyebbek vagyunk a gyerekekre. Automatikusan figyelünk a máséra is, mert én is azt szeretném, ha az enyémre figyelnének.
Mindkét oldalról van egy történetem.
A saját oldalam:
Már többször említettem, hogy Ketteskénk speciális gyermek. Nehezen viseli a hangos, zárt helyeket. Dolgozunk rajta és sokat javult már a helyzet, de a tanév elején nem voltunk arra felkészülve, hogy egy általános iskola mekkora sokk lesz neki. Rengeteg gyerek, hangzavar. Nekünk is új volt a helyzet, még csak ismerkedtünk az iskolás szülői léttel, nem volt meg a kialakult rutinunk.
Egyszerűen csak annyi történt, hogy amíg apa segített összeszedni a cuccokat a nagylánynak, Ketteske fogta magát és elment. Egy NÉGY éves gyerek simán lesétált a második emeletről, ki az iskolából, egészen az iskola melletti játszótérig teljesen EGYEDÜL.
Vajon hány szülő mellett sétált el, akinek nem tűnt fel, hogy te jó ég, itt egy kisgyerek, talán nem kéne engednem, hogy tovább menjen. Úgy gondolom, ha akár egy mellett sikerült, már túl sok.
Szerencsére nem lett baja, ott várt a játszótéren. Közölte, hogy sose fog iskolába járni, mert túl nagy és hangos. Persze, másnap már fordítottunk a sorrenden és azóta mindennap először Egyeskéért megyünk a suliba, csak utána tovább az oviba, így nem okozunk felesleges stresszt senkinek.
És a másik oldal:
Ugyanúgy a “nagy és zajos” iskolában történt. Sportnapot tartottak, szinte mindenki részéről legalább egy szülő jelen volt. Mi ott voltunk pl. mindketten, addig a kicsikre anyukámék vigyáztak. Szóval nem kevés szülő volt jelen.
Elindultam süti beszerző útra, apát ugyanazon a ponton hagyva, hogy Egyeske visszataláljon, mert éppen valami táncon, talán zumbán vett részt. Az aula korlátjánál megláttam egy vörösre sírt szemű kislányt. Nem tudom, mióta lehetett ott szegény, de amíg odaértem hozzá, jó páran elmentek még mellette. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj?
Mert lehet csak elesett, vagy azért sír, mert kikaptak a kidobósban. Azt tudtam, hogy elsős, mert Egyeske sulijában a rendezvényekre van egyen pólójuk és minden évfolyamnak saját színe van. Szóval, mivel a mi lányunknak piros pólója van, és ez a kislány is pirosban volt, erre hamar rájöttem. Természetesen a válasz az volt, hogy “nem találom az anyukám”.
Hamar sikerült megoldani a problémát, mert kézen fogtam és elindultunk le a portára, hogy bemondassuk a nevét és megtalálja az anyukáját. Szerencsére szembe jött az osztályfőnöke, aki átvette tőlem, bár azt most nem ecsetelném, hogy vigasztalás helyett lecseszte szegényt. A lényeg, hogy megoldódott.
Szomorú, hogy több száz szülő, anya között is elveszhet egy gyerek. És nincs, aki megkérdezze tőle miért sír, van-e szüksége segítségre. Miért lett ez így? Mikor váltunk ilyen közömbössé?
Ha hasznosnak tartod a bejegyzést kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket találhatsz Triplanya Világa facebook oldalamon, amik szerintem érdekesek lehetnek. Illetve kövesd instagramonfőállású anyaságom mindennapjait #triplanya
