Szoptatás – miért olyan nehéz?

Szoptatás Világhete 2012

Az emlős állatok számára nem kérdés, hogy szoptassanak-e és tanítani sem kell őket a módjára. Nálunk, embereknél is működhetne ez ilyen egyszerűen, az anyák mégis nagyon sok nehézségbe ütközhetnek akkor is, ha feltétlenül szoptatni szeretnének.

Idén huszadik alkalommal kerül sor a szoptatást védő és támogató szervezetek nemzetközi összefogásával a Szoptatás Világhetének ünneplésére. A világszerte rengeteg helyszínen lebonyolított programok célja, hogy információk minél szélesebb körű terjesztésével védjék, népszerűsítsék és támogassák a szoptatást.

2011-ben a magyar csecsemők 43,4 százaléka kapott hat hónapos korig kizárólag anyatejet, ez a 2004-es adatokhoz képest körülbelül hat százalékkal csökkent. Jó hír viszont, hogy az egyéves koron túl is szoptatott gyerekek aránya 2006 és 2009 között fokozatosan emelkedett, majd állandósult körülbelül 37 százaléknál. Arról nincsenek adatok, hogy a gyerekek hány százalékát szoptatják a WHO ajánlásnak megfelelően kétéves korig vagy azon túl.

A magyar adatokat érdemes összevetni a Földünkre jellemző átlaggal a 2010-es adatok alapján: világszerte a csecsemők 37 százaléka kap öt hónapos koráig kizárólag anyatejet, egyéves koron túl viszont a gyerekek 75 százalékát szoptatják, kétéves korban pedig még mindig 56 százalékukat. Ilyen adatokkal Magyarországon csak néhány település dicsekedhet, ahol különösen egységes és kedvező az anyák támogatása, például Pomázon, ahol a sokéves munka eredményeképpen a szoptatási arányok jóval meghaladták 2011-ben az országos átlagot. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a védőnők és gyermekorvosok kitartó és összehangolt munkája, a szakemberek rendszeres továbbképzése és személyes motivációja meghozza a várva várt eredményeket.

Szoptatás Világhete 2012

Egyedül nehezen megy

Az elhatározás mellett ugyanis döntő jelentőségű az egészségügyi dolgozóktól és a társadalom többi tagjától kapott támogatás. Vajon a szülészeteken a legkorszerűbb elvek alapján segítenek az anyáknak? Használható útmutatást kapnak a szoptatáshoz? Cseppet sem meglepő, ha a szakszerű segítség hiányából fakadó kezdeti nehézségek sok anya kedvét elveszik a szoptatástól.

Ugyanilyen jogos felvetés, hogy a későbbiekben mennyire támogató a környezetünk. Össze lehet hangolni a hosszú távú szoptatást a munkával, a család megélhetésével, az anya igényeivel? Milyen a sok évet otthon töltő anyák munkaerő-piaci helyzete, amikor ismét dolgozni kezdenének?

Munka és szoptatás? Tippek, lehetőségek és megoldások – 1. rész

A válasz sajnos nem csak Magyarországon kedvezőtlen ezekre a kérdésekre. A modern világ nagyon sok ponton gördít akadályokat a szoptatás elé, miközben a bébi iparág sikerei látványosak: egyre többen látják úgy, hogy a megoldást a cumisüveg és a tápszer jelenti. Nyugat-Európa számos országában a nők jelentős része el sem kezd szoptatni.

Mindenki mást tanácsol!

A szülés utáni időszakban ez zavarja meg leggyakrabban az édesanyákat. Úgy tűnik, mintha a szoptatáshoz mindenki értene, záporoznak a tanácsok. Sajnos egészségügyi dolgozóktól is gyakran érkeznek téves információk, a szoptatást inkább hátráltató tanácsok. Ez az oktatás hiányosságai miatt van így: ahhoz képest, hogy a védőnők, gyermekápolók, gyermekorvosok, családorvosok, szülésznők és nőgyógyászok munkájának mekkora hányadát jelenti a szoptató anya-baba páros segítése és támogatása, oktatásukban elenyésző mennyiségű tudományosan megalapozott és gyakorlati információ szerepel erről.

Anyák, akik támogatják egymást a szoptatásban

Ezért hatalmas lépés, hogy a Semmelweis Egyetemen már elindult szakirányú továbbképzés formájában a laktációs szaktanácsadó képzés, melyen egy évfolyam már végzett is. Nagy öröm, hogy a Semmelweis Egyetemen folyó „Laktációs szaktanácsadó” képzés szakmai törzsanyagához kapcsolódó új, magyar nyelvű, ingyenesen letölthető tananyag jelent meg egy TÁMOP pályázatnak köszönhetően 2012-ben. Ez az első, ekkora terjedelemben megjelenő, magyar nyelvű szakmai anyag a humán laktáció és szoptatás támogatás témakörében.

A sikeres szoptatás egyik legalapvetőbb pillére a jó start, ezért örvendetes az is, hogy már 17 Bababarát Kórházunk van, miközben 1992-ben a debreceni női klinika volt az első Európában, amely a címet a WHO-UNICEF-től elnyerte.

Reneszánszát éli a szoptatás

A szoptatási kedv növekedésében és a valóban használható szoptatási információk terjesztésében, az anyák és családok üzleti érdekektől mentes támogatásában, hatalmas szerepet játszanak a civil szervezetek, elsősorban az ötvenéves múltra visszatekintő nemzetközi La Leche Liga, amelynek világszerte több tízezer önkéntes, saját szoptatási tapasztalatokkal is rendelkező tanácsadója segíti az anyákat és a kisbabákat. Idén ünnepli a magyarországi szervezet fennállása huszadik évfordulóját.

Az LLL szoptatási tanácsadókat két évtizeddel ezelőtt még inkább lelkes laikusoknak tekintették, akik sokszor éppen az ellenkezőjét javasolták az édesanyáknak és a családoknak, mint az akkori gyakorlat volt – meséli Martinovichné Debulay Bianca. – Ezért nem ritkán ellenségesen kezelték őket. Ma pedig azt tapasztaljuk, hogy egyre inkább partnerként tekintenek ránk, nem ritkán az egészségügyi dolgozók maguk javasolják a családoknak, hogy hívjanak fel egy La Leche Liga szoptatási tanácsadót vagy keressenek fel egy LLL anyacsoportot, ha elakadnak valamilyen probléma kapcsán, vagy csak érzik, hogy az anyának további támogatásra van szüksége. Ma már 23 szoptatási tanácsadónk van, 13 csoport működik országszerte, ahova 2011-ben összesen 995 anya látogatott el, 2484 alkalommal pedig telefonon, 1422 alkalommal e-mailen segítettünk a hozzák forduló anyáknak.

Az anyák kezében hatalmas kincs van már évmilliók óta: a szoptatás. Messze nem csupán az egyik lehetséges táplálási módról van szó, hanem egyúttal védelemről a fertőzésektől, betegségektől a folyamatosan változó környezetben, a leghatásosabb vigaszról és a legkülönlegesebb párbeszédről anya és gyermeke között, amely a legszorosabb kötődéstől természetes úton vezet az önállósodásig.

A Szoptatás Világhete idei üzenetének lényege az, hogy tartsunk számvetést, vegyük szemügyre, hol is tartunk a kitűzött célok megvalósításában. Értsük meg a múltat és tervezzük a jövőt, hiszen ennek a hatalmas kincsnek a kiaknázása össztársadalmi érdek.

A Szoptatással kapcsolatos, anyáknak szóló, ingyenes tájékoztató kiadványok forrása:

Képek forrása: Worldbreastfeedingweek.org

Erről a témáról még a Szoptatás rovatunkban olvashatsz többet!

szoptatási tanácsadó

hirdetés

14 EDDIGI KÉRDÉSEK

  1. Kedves Babafalva!
    Örülök, hogy megkérdeztek a szoptatással kapcsolatban. Nagyon fontos, hogy az anyukákat támogassák a szülés után a szoptatásban, főleg az első gyereknél. Én az első gyerekemet egy már megszünt fővárosi kórházban szültem, ahol nem sok segítséget kaptam a csecsemős nővérkéktől, és a baba mama szoba sem az volt aminek mondták. A fiamat éjszakára nem adták oda szoptatni, elég nehezen indult be a tejem, és csak a kitartásom miatt szoptattam szerencsésen 10 hónapig. Sajnos a 7ik hónaptól lassan apadni kezdett a tejem és 10 hónap után teljesen elapadt. A második fiamat már egy Bababarát kórházban szültem, az Uzsokiban, itt már sokkal könnyebben hangolódtunk rá a szoptatásra, minden anyának meg kéne tanulnia szoptatni a gyerekét. A szoptatást végig élveztem, és sajnáltam, hogy a második fiamnál is 11 hónapos korban elapadt a tej. A kisfiam nagyon nehezen fogadta el a cumisüveget és a tápszert, szívem szerint még szoptattam volna, de már nem volt tejci.Mindkét fiamat melbimbóvédővel szoptattam végig, szerencse, hogy mindkettő elfogadta a mellbimbóvédőt, leszoktatni róla nem tudtam, befelé forduló, lapos mellbimbóim vannak. Ha több segítségem lett volna fizikailag és lelkileg is, talán ez is sikerült volna. Minden anyukának hosszú és kellemes szoptatást kívánok!!!Az anyatej érték!!!

  2. Sziasztok!

    Három gyermekes anyukaként elég sok tapasztalatom van. Mindegyik gyermeknél először egy-két hétig fájt a szoptatás, de erre vannak nagyon jó krémek és az anyatej is, amik helyre hozzák a kisebesedett mellbimbót.
    Kórházzal kapcsolatban az a véleményem, hogy mára változott a helyzet és sajnos a bababarátnak kikiáltott kórház, mostanra már nem az.

  3. Sziasztok!

    Némileg megkönnyebbülve olvasom – bár boldoggá nyilván nem tesz -, hogy más is küzd hasonló problémákkal.

    A szoptatás számomra is elviselhetetlenül fájdalmas volt egy ideig, és mindenki csak sajnálkozva hallgatta, mi a bajom, segíteni nem tudott senki. Még a tanácsadónők se igazán, mert úgy látszott, konkrét oka nem volt a fájdalomnak. Mindenki csak a helyes mellretételt hangsúlyozta, de én MINDENT megpróbáltam, és aki látta a szoptatást, hibát sem talált benne…

    A nagyobbik fiam koraszülöttként 6 hetet töltött kórházban, és csak kéthetesen került először mellre annak köszönhetően, hogy bababarát kórházba (a Péterfybe) került át a PIC-ről. Szerintem nagy gond, hogy a PIC-en lévő koraszülöttek anyukáival nem törődik senki, csecsemős nővér ugye nincs, hiszen csecsemő „sincs”, a nővéreknek pedig nem dolguk anyuka mellének „ápolása”, hogy a tejtermelés beinduljon. Pedig mindenütt hangsúlyozzák, milyen fontos, hogy a koraszülöttek is saját anyukájuk tejét kapják!

    Otthon a fájdalom miatt 4 hónapig bimbóvédővel bírtam ki csak a szoptatást, aztán valahogy sikerült elhagyni és végül másfél éves koráig szopizott a kisfiam. Azt hiszem, elég nagy eredmény, hogy a többhetes cumisüveges táplálás után egyáltalán elfogadta a cicit és tudtam szoptatni. (Hozzáteszem, tej bőven volt, hiszen 3 óránként fejtem éjjel-nappal, amíg nem vihettem haza.)

    Második kisfiam gond nélkül született, most 15 hónapos és még mindig szopizik. Vele is sokszor volt ok nélkül fájdalmas a szoptatás, de ő nem fogadta el a bimbóvédőt. A fájdalom lassan alábbhagyott, jöttek viszont a szintén fájdalmasan bekeményedett csomók, a sebes mellbimbó, a mellbimbón keletkező fájdalmas hólyag. Ezeket azonban tanácsadónő segítségével sikerült tényleg hatékonyan kezelni.

    Egyébként az ő születése után nekem is „beszólt” egy csecsemős nővér, hogy ilyen pici mellbimbóval szoptatni se fogok tudni. Felvilágosítottam, hogy egyszer már másfél évig sikerült. :)))

  4. Kedves Anyukák, kedves Babafalva!

    Hihetetlenül megörültem, amikor a szoptatással kapcsolatos hírleveleteket megkaptam.
    Úgy gondolom, hogy soha nem elég beszélni a szoptatásról!
    Az első gyermekemmel(2007-ben született) a szoptatás nehezen indult. Igaz bababarát kórházban szültem, és akkor még volt szoptató szoba. A csecsemős nővérek mindig mindenben készen álltak, hogy segítsenek. Megmutatták a helyes mellre tételt, a kézi fejést, de volt elektromos mellszívó is. Mehettünk mi Anyukák sírva, könyörögve,mosolyogva Ők mindig segítettek.
    De elérkezett a hazatérés, és az ember lánya egyedül maradt a szoptatással.
    Mellfájás, „kevés tej”,lassú súlyfejlődés, sőt még szopási sztrájkkal is szembesültem. Ekkor a barátnőimmel (egyszerre szültünk 3-an)kéz a kézben, egymást támogatva, tapasztalatainkat megosztva próbáltuk a dolgot orvosolni. Célunk közös volt: SZOPTATNI!
    Mindhárman 2-2és fél éves korig szoptattunk.
    Itt szeretném megemlíteni a szoptatási tanácsadókat. Ha Ők nincsenek biztosan nem tartok ki.
    No meg a férjemet, aki mindenben mellettem állt, biztatott,
    vigasztalt.Köszönet érte!
    Jelenleg a kisfiamat szoptatom. Most 20. hónapos.
    Ugyanabban a kórházban szültem, mint a lányom. Azóta megszüntették a szopiszobát.
    A kismamák tanácstalanul állnak, nem segít nekik senki. Kár!

    A szoptatás megy, mint a karikacsapás!Élvezem a szoptatást! Szeretek szoptatni!
    Kedves Anyukák! Szoptatásra fel!

  5. Sziasztok!

    Én a Tétényiben szültem, gyorsan, természetesen. Utána csak a varrás tartott sokáig, ami azt jelenti, hogy kb egy órával a szülést követően lehetett mellre tenni a kisfiam. Amikor elkezdett szopni, én meg meglepettem mondtam, hogy „aú”, a szülésznő mondta, hogy ha „aú”, akkor jó. Itt szembesültem először azzal, hogy a szoptatás fájni tud. És fájt is, még hónapokig. A kórházban egyébként nagyon rendesek voltak, támogatták az igény szerinti szoptatást, betették a cukros vizet a babakocsiba, de nem erőltették, hogy adjam oda, és ők sem adtak tápszert, csak ha muszáj volt, és csakis szoptatás után, mert pl besárgult a baba, de még nem szopott eleget. Egyedül a szoptatási pozíciókat nem mutatták meg rendesen, amin ugye nagyon sok múlik. Próbálkoztak egyébként, de aztán később kiderült, hogy mi is a különbség az ő oktatásuk és egy szoptatási tanácsadóé között.
    Ebben nekem az volt a legrosszabb, hogy a szülésről rengeteget beszélt mindenki, hogy milyen lesz, hogy mennyire fáj, hogy hogy viseljük el/enyhítsük a fájdalmat, de erről nem. A szoptatásról csak annyit mondott mindenki, hogy az elején nehéz lehet. Nem tudom pontosan, hogy mire számítottam „nehézség” kapcsán, de hogy erre az éles fájdalomra, és arra, hogy félek a gyerekem szájába adni a mellem, biztosan nem. Fel voltam rá készülve, hogy a szülés nagyon fáj, de arra is, hogy azzal vége is a szenvedésnek. Hogy utána még egy ilyen beláthatatlan ideig tartó fájdalom következik, ami ráadásul nemhogy enyhíteni nem tudok, de nekem kell előidéznem azzal, hogy a gyerekemet táplálom, lelkileg nagyon megviselt. Sokat sírtunk mindketten, miközben engem az is frusztrált, hogy sírok a gyerekem előtt, ráadásul pont egy olyan dologtól, amit ő idéz elő.
    Eközben persze nagyon akartam szoptatni. Nem ítéltem el azokat az anyákat, akik tápszert adnak a gyereküknek, de hogy én adjak az enyémnek, az elképzelhetetlen volt. Még a lefejt anyatejet fecskendővel adni is rossz érzést keltett bennem. Főleg, hogy tejem volt elég. Ha nem lett volna, az tiszta ügy, nem tehettem volna másképp. De így csak az én „kényeskedésem” volt az akadály, ez pedig nem adott elég ürügyet a feladáshoz, de elég erőt sem a folytatáshoz.

    Eközben ráadásul ott volt a kép a fejemben, ahogy elképzeltem magam, mint „laza anyukát”, aki nem marad otthon egész nap, nem zárkózik be, hanem járja a várost, programokat csinál, és bárhol megszoptatja a gyerekét. Hát ettől nagyon messze álltam.

    A férjem rengeteget segített, lelkileg támogatott, pakolta a párnákat, fogta a (lefoglalt kezeim helyett jobb híján) lábam, mindent beszerzett, amit csak lehetett, hogy megkönnyítse a helyzetet, de a fájdalmat megszüntetni nem tudta.

    Azért szerencsém volt, mert az egyik barátnőm szoptatási tanácsadó, csak nem él Magyarországon. Skype-on rendelkezésemre állt az elejétől kezdve, amikor csak szükségem volt rá, segített is sokat, de a pozíciókat nem tudta megmutatni. Ekkor hívtuk Biancát, aki tulajdonképpen megmentette a helyzetet. Persze nem azonnal, voltak hullámvölgyek és visszaesések, látogatás és hosszú telefonbeszélgetések, különböző pozíciók, bimbóvédő és elhagyása is, de nagyjából egy hónap után kezdtem érezni, hogy van esély, három-négy hónap után tudtam azt mondani, hogy nem fáj a szoptatás. Most fél éves a kisfiam, tápszert a körházban kapott néhány kortyon kívül nem kapott, szopott már parkban, múzeumban, hordozóban és autósülésben is. 🙂

  6. Kedves Babafalva!

    En a Debreceni Egyetem szuleszeti osztalyan szultem es egy profin megszervezett szoptatos noveri garda mindenkor elerheto a kismamaknak. Ejjel-nappal segitenek a szoptatasban. En a benntletem alatt amikor csak szukseg volt ra igenybe vettem a segitseguket meg a paromat is megtanitottak,hogyan tud segiteni.Mindenfele poziciot megmutattak,nagyon lelkesek.
    Ennek koszonhetoen en a kislanyomat 2 eves koraig szoptattam.
    Nagyon halasan gondolok vissza rajuk. Mindenkinek csak ajanlani tudom a helyet.

  7. Kedves Olvasók, Babafalva!

    2,5 éve született meg a lányom, programozott császárral, Budapest egyik szülészetén. A szülőszobán a szülésznő egyszer próbálta mellemre tenni a Kicsit, sikertelenül. Utána ő már nem segített ebben.

    Az őrzőből átkerültem a gyerekágyas osztályra, a többi császáros anyukával. Röviden: a szoptatási feltételei nem voltak adottak. Az ágyam elgurult, ha nekitámaszkodtam felállás, vagy leülés közben, nem volt rögzíthető. Ugyanez volt a helyzet a fejrésszel is, ami ugyancsak nem volt állítható, mert az is tönkrement. Így az alapvetőszoptatási helyzetet sem tudtam megteremteni a magam számára, fájdalmas hasi vágással is küzdve.

    Könyörgésemre egyetlen alkalommal nagy kelletlenül odajött hozzám egy csecsemős nővér – talán az volt, a mai napig nem tudom – és megpróbált segíteni mellre tenni a lányomat. Bőr-bőr kontaktusban nem sikerült. Bimbóvédővel igen, de én megijedvén az ismeretlen érzéstől, elrántottam a mellemet. Nem ismertem az érzést, honnan is ismertem volna…Megszidott, megsemmisültem. 🙁

    Még egyszer megpróbáltuk, a lányom rákapott, a nővér kiment, és a lányom azonnal le is vált a mellemről, és soha többet nem sikerült kettőnknek összehozni a mellretételt.

    És ami a legrosszabbul esett talán, hogy a többi császáros Anyukának – több gyermekesekre gondolok – sem esett meg rajtunk a szíve, hogy segítettek volna tapasztalaikkal, még ha tudom, nekik is ott volt a gyermekük, a maguk baja.

    Távozásunk reggelén közölte a gyerekorvos, alig 72 órával a műtétet követően, hogy a kislányom nyelve le van tapadva, fel kell vágni. Tehát úgy próbáltam a lányomat majd 3 napon át szoptatni, hogy lényegében nem is tudott volna helyes szoptatási tecgnikát elsajátítani.

    Nem tudom felfogni, hogy császáros, szinte még mozgásképtelen anyák esetében miért nem fér bele az eü.-i ellátásba annyi, hogy 2-3 óránként körbemegy egy tanácsadó az osztályon és segít minden anyának, enged kérdezni, enyhíti bizonytalanságunkat és ügyetlenségünket.

    Még az őskorban sem hagyták ennyire magukra a szült anyákat, mint ebben a „civilizált” de rideg világban!!! 🙁 Én nem a fájdalom miatt sírtam, vagy mert nekem kellett ellátnom a lányomat a műtétet követő 7-8. órától, hanem azért, mert magamra hagytak, nem segítettek, nem volt kitől kérdeznem, s ha kérni mertem, megvetően néztek rám. A lányom csak nyöszörgött a karomban, én a pokolban éreztem magam, miközben a mennyországban kellett volna, és soha nem feledem el az ott töltött órákat, a magamra hagyatottságot, a kétségbeesét, és a fájdalmat, annak lelki és fizikai valójában. 🙁

    Nem azt kértem, hogy helyettem tartsák a gyermeket, vagy öltöztessék, vagy pelenkázzák, csak SEGÍTSENEK egy Anyának, egy másik NŐNEK, akinek olyat kellene tennie, amit még sosem csinált.

    A lányom szája túl kicsi volt, nem tudta a mellemet szájra venni, nekem pedig nem indult be a tejem. Soha nem tapasztalhattam meg, hogy milyen a szoptatás csodás élménye.

    A kórházi tapasztalatokon kívül: a gyerekorvos megvető pillantással írt fel tápszert a gyermekemnek ezek után, sebzettségemet tovább fokozva és önértékelésemet eltiporva.

    A védőnő próbált segíteni pár alkalommal – 2 alkalom az elsp héten – majd ő is magamra hagyott és fejésre sarkallott.

    Hívtam szoptatási tanácsadót. Ő volt az első ember, aki úgy éreztem, tényleg segíteni akar. Napi 6*fél óra fejéssel sem lett több tejem, összesen 10-20 ml jött le két mellből. 10 hét után feladtam. Végre örülni akartam a gyerekemnek, és érezni, hogy élek, vele együtt.

    Szeretném – ha megadatik – a következő gyermekemnél megélni ezt a csodát. Nem tudom, sikerül-e. De ebben a kórházban többé nem akarok szülni.

    Hírét nem rontom, tisztességes maradok, nevét nem írom ki.

    Üdvözlettel.

    • Kedves Andi!
      Végig sírtam a soraid. Akár én is írhattam volna. Szintén császárral szültem és mintegy 18 órával a szülés után megkérdezték a kórházban, hogy „Hát maga még nem szoptatott?” Moccanni is alig bírtam, és nem mertem ölbe sem venni a kisfiam, mert én magam is bizonytalan voltam minden lépésemnél. Kiképző katonaságban éreztem magam és nem kórházban. Egy nap elteltével sikerült valahogy először felülnöm a szoptatáshoz és kiemelnem a kisfiam a kis kocsiból, amiben kihozták és az ágyam mellett hagyták. A „kedves nővérek” véletlenül sem adták a kezembe, vagy tették mellém az ágyba. A kis kocsi ültő helyemben a vállam magasságáig ért. Sírtam a fájdalomtól és a tehetetlenségtől, és nem akartam elhinni, hogy 2009-ben mindez egy Bp-i kórházban megtörténhet. Sírtam, amiért ennyire gyenge vagyok, hogy kb. 10-15′-be telt ameddig fel bírtam ülni; majd azért, hogy rengeteg erőfeszítésembe telt, hogy kiemeljem a kis kocsiból a kisfiam, majd hogy ügyetlen vagyok és a gyermekem enne, de én képtelen vagyok őt szoptatni, mert egyszerűen nem sikerült a kis szájába helyeznem az „étke forrását”. Mindemellett szerencsésnek mondhatom magam, mert a mellém kerülő második gyermekes anyuka segített és mindenféle jó tanáccsal ellátott hogyan is kezdjem el, mit csináljak, miként fogjam, tegyem. Végül, hála a kedves idegen másik Anyukának, 14 hónapig sikerült szoptatnom :))) Már elfeledtem a nővérek rémséges „kedvességét”, de soraid elevenen felidézték életem legkeményebb pillanatait, amelyben a tehetetlenség, a legőszintébb tenniakarás és mérhetetlen önvád keserűsége tombolt. Közben folyamatosan azt mondogattam: MEG KELL CSINÁLNOM!! MUSZÁJ! MOST! ITT! KELL! NINCS PARDON! NA MÉG! Minden mozdulathoz mérhetetlen erőket kellett mozgósítanom…. Elterveztem minden egyes mozdulatom és végül SIKERÜLT :)) Őszinte szívvel kívánom Neked is, hogy átélhesd a mellből történő táplálás nem mindennapi örömét 🙂

  8. Kedves Mindenki!
    Minden baba, anyuka és cici is más, mégis van olyan jó tanács, ami mindenkinek segít: LÉGY TÜRELMES! Nekem beindult ugyan a tejem, de nem volt elegendő, a baba sokat sírt (én is), és tápszerrel is kellett pótolnom. Mégsem mondtam le a szoptatásról, pedig ilyen tanácsot is kaptam. Ráadásul a cicim két hónapig nagyon fájt, volt, hogy befogtam a szám, mikor bekapta a baba, nehogy sikítsak. A gyerkőc persze szeretett lustálkodni rajta, hiába erőltettem a 3 órás periódust, 2 óránként 1 óráig szopott, vagy fél óránként 10 percet… A ruha is dörzsölte a mellemet, mintha tűvel szurkálnák, törülközővel a közelébe sem mentem.
    Azt hittem soha nem lesz vége, de két hónap után fokozatosan elmúltak a fájdalmak, és szépen lassan egyre könnyebb lett minden.
    Most 4 hónapos, 3 óránként szopik, mint a kisangyal (és hízik, mint egy kismalac), én hason alszom és mintha ezer éve így menne.
    El kellett döntenem, mit szeretnék és most már a babám is tudja és azt akarja.
    Kitartást és türelmet kívánok mindenkinek, és hiszek benne, hogy idővel minden mama és baba összeszokik!

  9. Kedves Babafalva!
    Kérték, hogy írjuk meg mi volt a kórházban a tapasztalatunk a szoptatással kapcsolatban. A lányom születésekor a Péterfy-ben egy kedves ápolónő megmutatta hogyan kell fejni kézzel. Ennek köszönhetem, hogy nem lógnak a melleim és 1 évig szoptattam a lányomat. Amit érdekességként szeretnék megosztani a leendő anyukákkal a szoptatással kapcsolatban, hogy MINDEN GYEREK MÁS! Erre fel kell készülni! Lányomat 1 év után azért kellett elválasztanom mert még semmilyen ételt nem volt hajlandó elfogadni az anyatejen kívül, még tápszert sem. Nem is volt sem nappalom sem éjszakám, szoptattam szinte minden órában az 1 éves lánykát. Ahogy teljesen elvettem a „cicit” egy nap elteltével megitta a tápszert este (azzal életében először) végig aludta az éjszakát, majd minden gond nélkül elkezdhettem a hozzátáplálást. Ma 4 évesen még mindig az nyugtatja meg ha a ruhámban a két mellem közé rakja a kis kezét :D. A testvérkéje most 4 hónapos és ha a mellem felé közelítem berág és morog kapálózik minden baja van. Kétségbe vagyok esve kicsit, mert fél évig szerettem volna szoptatni legalább, de nem fogadja el a cicit, kénytelen voltam elkezdeni tápszerezni meg amit tudok lefejek és üvegben odaadom, de az is csak akkor kell neki ha tápszerrel összekeverem. Hitetetlen hogy két édestestvér mennyire különböző!!!
    Sok tejet kívánok mindenkinek!

  10. Kedves Mindenki!
    Igen nagyon fontos, hogy az éppen kezdő anyukát türelemmel, odafigyeléssel támogassák a szoptatás elkezdésében. Csak a saját példámat tudom felhozni. Nekem ugyanis lapos mellbimbóm volt. Amikor első gyermekemet szültem, még a szülőszéken odajött hozzám egy csecsemős nővér megnézni a mellemet, csak ennyit mondott: „Ezzel akar maga szoptatni?” Nagyon rosszul esett. A második kisfiam 19 hónapos és még mindig szopik, szóval nem megoldhatatlan, és „azzal” is lehet szoptatni.

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .