Az év vége felé így vagy úgy, de némiképp mindannyian számot vetünk a mögöttünk álló esztendővel, és ekkor érkezik el az újévi fogadalmak ideje is. De vajon sikerül-e betartanunk az elsődlegesen magunknak tett ígéreteinket? Vagy megint csak elbukunk önmagunk előtt, mint ahogy már oly sokszor?
Először is nézzük meg, hogy mi késztet bennünket arra, hogy megfogadjuk:
- „Tavaszra lefogyok tíz kilót.”
- „Holnaptól nem dohányzom.”
- „Hetente háromszor eljárok sportolni.”
- „Minden nap fél órát tekerek a szobabiciklin.”
- „Reggelente egy órát a nyelvtanulásra fordítok, és nyáron leteszem a nyelvvizsgát.”
- „Nem veszek meg több olyan ruhát, ami szűk rám, mert ezekkel van tele a szekrényem. Megvárom, míg lefogyok, és majd csak utána megyek vásárolni.”
- „A határidős dolgaimat nem fogom az utolsó pillanatra hagyni.”
- „Nem hagyom, hogy annyira kihozzanak a sodromból a gyerekek, hogy kiabáljak velük. Sokkal türelmesebb leszek hozzájuk, mint eddig.”
- „Ha reggel 6-ra húzom az órát, akkor reggel 6-kor fel is kelek.”
- „Nem kérek egyszerre két süteményt a cukrászdában csak azért, „mert olyan szépen néz ki.”
Ugye ismerősek ezek a sorok? De vajon hány fogadalmunkat sikerült idén eddig betartani? És a tavalyi fogadalmaink közül az elmúlt évben? Egyáltalán miért van az, hogy ezen a téren valahogy nem várt módon alulmaradunk?
Megfogadni, megígérni valami olyan dolgot szoktunk, ami több a mindennapi rutinnál. Amihez jobban „oda kell tennünk magunkat”, ami talán egy eddig titkolt vágyunk, de mindenképpen egy lépés a komfortzónánk határán túlra. Oda, arra a helyre, ahol már veszítünk a magától működő cselekedeteink erejéből, a rutinból és az automatizmusból. Ahol szembe kell néznünk az erőnkkel, a félelmeinkkel, önmagunkkal. De erre gondoltunk mi eddig egyáltalán?
Mit is szeretnénk egyáltalán?
Szeretnénk egy célt elérni, egy olyan lécet megugrani, ami magasabban van az eddigieknél. Ráadásul egy helyett több lécet is felteszünk rúdra az év végén, így aztán január közepe tájékán először csak kezdünk elkeseredni egy kicsit, majd dühösek leszünk magunkra, és nő bennünk a feszültség, mert nem teljesítettünk. Végül elengedjük az ígéreteinket, és ezzel feloldjuk a feszültséget – de ezt még sok esetben előzheti meg a lelkifurdalás –, s ami hátramarad az nem más, mint az „elbuktunk” érzése, a bennünk kegyetlenül és utálatosan megbúvó nyomás, minek a neve: kudarc.
Pedig mikor fogadalmat tettünk, akkor valami eredményt szerettünk volna elérni, valami többet, mint amit eddig tudtunk. Egészen biztos, hogy nem az volt a szándékunk, hogy negatív érzésekkel töltsük fel magunkat már rögtön az év elején. De hát akkor mi lehet a baj?
Vajon megfelelően választottuk meg céljainkat? Nem akartunk egyszerre túl nagy lépést megtenni? Lehet, hogy a fogadalmunk mértéke, lehet, hogy a száma volt túl sok egyszerre. Sőt, még akár az időzítéssel is lehet probléma.
Újévi fogadalmak: újratervezés
Gondoljuk újra át, és ne adjuk fel a terveinket az első kudarc-élmény kapcsán. Tegyünk meg kezdetben kicsi lépéseket a céljaink felé, s ha már sikerrel vettük az első akadályokat, akkor ezek is erőt adnak majd a továbbiakhoz.
Nem kell minden változásnak január 1-jével kezdődnie, ugye? Ütemezzük be a fogadalmainkat, de ügyeljünk arra, hogy egyik napról a másikra nem fog menni a változás. Hagyjunk időt a szokások elmélyülésére, a feladatok elvégzésre, és csak eztán fogjunk újabb kihívásba.
És ami a legfontosabb: ne felejtsük el megünnepelni magunkat! Minden sikerélményről, eredményről számoljunk be a környezetünknek is, és bátran, büszkén és széles mosollyal fogadjuk az elismerő szavakat. Fogadjunk, hogy ez majd mindenkit inspirál!
Kékesi Krisztina
kismama coach, életvezetési tanácsadó
