Egy Nőt nagyon megváltoztat egy gyerek, ez alól én sem vagyok kivétel, és hát itt vagyok… Itt vagyok, mint Anya. Részben olyan fura kimondani, hogy Anya vagyok, részben meg olyan, mintha mindig az lettem volna. Én, aki kislányként mindig azt játszottam, hogy kisbabám van, és aki felnőtt korra rájött, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez. Megfelelő Apát találni, feladni a szabadságot, és egyáltalán megérni erre a gyönyörű és mesés, de valljuk be, nem könnyű feladatra…
Akinek nincs gyereke, elképzelni sem tudja, hogy milyen is Anyának lenni. Én sem tudtam. Kívülállóként szemlélni a dolgokat teljesen más, mint benne lenni. Ahogy megszületik a babánk, onnantól kezdve jön az aggódás, féltés. A múltkor elsírtam magam, amikor egy filmet láttam, hogy házasodik a gyerek.
Még nagyon korai ezen gondolkodnom, de a tudat máris fájdalmasan érint, hogy egyszer „elhagy” bennünket… Hjaj, milyen is lesz nélküle?! Elképzelni sem tudom… A kimerültség érzékenyebbé tesz, ezt tudjuk.
Egyébként, mi Anyucik, mindig mosolygunk és imádjuk a gyerekünket. De vannak nehéz napok is…ajaj…de még milyen nehezek. Amikor érezzük, hogy majd megőrülünk, ha most nem kapunk egy fél óra pihenőt, még ha áldott jó babával ajándékozott is meg a sors. Vannak kevésbé tragikus napok is.
Vegyük például a tegnapot. Elaltatom a kicsit, végre 22:50–kor elaludt, nem három órai altatás után, hanem mindössze 30 perc után, és mivel fájt a fejem, én is lefeküdtem. Így elmaradt a hetek óta tervezett blog írásom. Vagy a mai nap. Elaltatom a kicsit, és végre leülök a géphez, hogy megírjam a régóta tervezett babás blogomat.
Fogat mosok, akaratlanul a tükörbe nézek, ja igen, már dél van, valamit kezdeni kéne a hajammal. Ok, jöhet a jól bevált konty, végül is megszoktam, senki se lát, és egyébként is kit érdekel?!
Bár korábban nem délben szedtem össze magam, de a babás élet már csak ilyen. Még egy pillantást vetek a tükörképemre, szokás szerint nem tetszik a látvány, megfogadom, hogy holnaptól kezdem az aktív edzést. Hmm… Jó terv… Hogy kissé jobban érezzem magam, enyhén kifestem a számat.
Ezek mind apróságnak tűnhetnek, vagy esetleg más ebből nem is problémázna. Egy komolyabb problémával viszont a napokban szembesültem. Szülés óta óriási étvágy gyötör, ami lassan evési kényszerré alakult át. Nem szóltam senkinek, de amikor csak tudtam, ettem.
Egy alkalommal elmentem Anyukámhoz, és megjegyezte, hogy annyit eszem, mint két kaszás. Hát akkor elég beteg is lettem. Hánytam, elment az étvágyam, és gyomorrontási panaszaim lettek. Hamar kikúráltam magam, és elhatároztam, hogy ennek véget vetek. Köszönöm Anyu az őszinteséget!!!
De gondoljunk csak bele, mennyi haszonnal is jár, ha nem zabálunk? Egészségesebbek leszünk, vékonyabbak és még spórolunk is. Egész jó, nem? Végre ismét lapos has, és nem mintha nyolc hónapos terhesek lennénk…
Sokan viszont így vannak ezzel: Kinézek úgy ahogy, a lényeg, hogy Apa szeressen…
Igen, a legfontosabb, hogy a gyerekem Apja szeressen, de legalább ugyanolyan fontos az is, hogy magamnak tetszek.
De ha már az Apák szóba kerültek, le kell szögeznem egy tényt. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de a beszélgetések alapján kiderült, hogy nem csak én vagyok így azzal, hogy az Apukák élete fele ennyire sem változik meg egy baba érkezésével, mint a miénk. De ez az élet rendje…
Az asszonyok gyereket nevelnek, a férfiak büszkélkednek. Ezt egy bölcs asszonytól hallottam. És milyen igaz!
Én mindig is szerencsés voltam. A férjem nagyon jól főz, és mivel nagyon válogatós, átvállalta a főzést, ha pedig beteg voltam, a mosogatást is. Ha pedig arra kértem, hogy porszívózzon a nappaliban, nos, akkor azt javasolta maradjak a hálószobában és akkor nem látom, hogy nincs tisztaság a nappaliban… A lényeg, hogy mindig besegített a házimunkába.
Igen, besegített egészen addig, amíg kénytelen nem volt több állást vállalni ahhoz, hogy a megélhetésünk könnyebb legyen. Ennek persze ára van. A gyerekneveléstől kezdve a háztartáson át a bevásárlásig mindent nekem kell egyedül megoldani. Nem csak hogy nem várhatom el tőle, hogy egész napos munka után vásároljon is, hanem bizony a boltok is zárva vannak már, amikor hazakerül.
Pedig mekkora segítség volt, ezt mindig is tudtam, de igazából most értettem meg amikor elfogyott a pelus, kellett kenyér és tej. Ezt két boltból tudtam beszerezni, és nem lenne akkora gond, ha nem építik lépcsősre a bejáratokat, hogy babakocsival is simán be lehessen jutni. Persze, ha semmilyen más lehetősége nincs az Anyukának, megoldja ezt is. Hiszen mi Anyák zsenik vagyunk és mindent megoldunk, nemde?!
De azért általában kerül egy jó szomszéd, vagy barát, aki felajánlja a segítséget, mint ahogy nekem is. Segítséget nem szívesen kér az ember. Emlékszem, amikor nekem is felajánlotta a kedves szomszéd barátom, hogy vigyázni fog a kisfiamra, amíg bevásárolok, repdesett a szívem, úgy mentem ki a boltba kenyeret venni, mintha egy ruhás boltba mentem volna shoppingolni.
Próbáltam elfeledni, hogy pár barátom lassan lekopott, amióta Picink megérkezett, mert gyerekellenes, vagy csak mert én ritkábban nyitok rá ajtót, vagy az esti cirkuszokat, hogy amíg zuhanyozok, Apa ötször benyit, hogy kész vagyok – e, mert nyűgős a gyerek, vagy például megy egy jó film és úgy megnézném, de Apa bezavar minket a nappaliból lefeküdni, mondván, hogy korán kel, pihennie kell és inkább a nappaliban fog aludni.
A boltban veszek gondosan szotyit és alkoholmentes sört, amitől több anyatejem is lesz, és legalább a szotyis, sörös feeling is meg van egy másfél órára, ha leülök filmet nézni…Micsoda boldogság, igazi kikapcsolódás!
Hú, de még mekkora, örvendezek! Sokan, nem érthetik, hogy ez miért ekkora öröm?! Én elmegyek moziba, és az az igazi kikapcsolódás! – gondolhatják mások. Úgy van, de ha gyereked lesz, másképp gondolod. Most még élvezed a szabadságot, teszed azt, amihez kedved van, alszol délig, stb. Tedd is, mert baba mellett ezt nem fogod tudni megtenni.
Lassan kezdem érteni, hogy sokan miért gyerek mellett kezdik el a blogozást. Olyan jó írni. Kiírni az örömöt, a bánatot… Mintha sok ezer fül hallgatna… És olyan jó nem csak a babanaplóba írni…Igen, ezek az apró örömök nagyon sokat számítanak és jelenleg óriásinak tűnnek. Vagy, ha nappal sikerül egy fél órácskát pihenni, arról már nem is beszélve, ha legalább húsz percre kimehetek sétálni a kedvenc helyemre, és elleni csak úgy magamban.
Az életem nagyon megváltozott, igen.
Tele kétségekkel. Féltem az Anyaságtól, megfelelő Apja lesz a gyerekemnek, hogy viselem az effajta kötöttséget, képes leszek a kényelmemet feladni?! Ezekre a kérdésekre mindaddig nem kaptam választ, amíg nem találkoztam azon a gyönyörű, felejthetetlen napon az én drága, egyetlen kisfiammal. Mert egy Anya mindig képes változni a gyereke kedvéért! Olyan dolgokra vagyunk képesek, amikben eddig kételkedtünk, vagy nem is gondoltuk volna hogy bennünk van!
„Az Anyaság tele van nehézséggel, de mégis a legszebb a világon, és igenis képesek vagyunk változni gyerekünk kedvéért!”
