Azzal kezdeném, hogy nincs bölcsebb és jobban kitalált „hatalom”, mint az anyatermészet. Nagy tisztelője vagyok, mert úgy gondolom, mindig tudja, mit miért tesz. A gyermekvállalásnál is így gondolkodtam, nem akartam nagyon és mindenáron, tudtam, úgyis jön a baba, ha készen áll. És jött is.
Terhességem szinte meseszerű volt, semmi kellemetlen tünet vagy nehézség, sem alvásprobléma, sem hátfájás, sem állandó mosdóba szaladás. Valami hihetetlen átváltozás ment végbe bennem, a folyton kapkodó, rohangáló, gyakran idegeskedő és türelmetlen, déli temperamentumomat felváltotta a végtelen nyugalom. Mintha a testem mindig erre várt volna, hogy életet neveljen magában.
A természetben élő népekhez hasonlóan, én is naponta több kilométer sétát tettem meg a friss erdei levegőn, még az utolsó napokban is. Végül az erdőből mentünk szülni: párommal az utolsó pocakos sétán már öt perces fájásokat mértünk. Sosem féltem a szüléstől, tudtam, a természet bölcs és mindent rendez, nekem csak át kell engednem magam neki. Így is lett, számomra nagyon gyorsnak tűnő vajúdás és szülés után egyszer csak már rajtam szuszogott Levente baba.
Itt következett volna a második félelem-faktor: Lesz–e tejem, tudok–e szoptatni?
Valamiért ezen sem aggódtam. Az első órában mellre tett pici csak nyalogatta a mellet, kezdetnek ez elég volt. Aztán pár órával szülés után, az első szopizás előtt, jött egy védőnő és kérdezte: Van tejem? Mivel én azok közé tartoztam, akiknek a teje nem jelentkezett már a terhesség alatt, így őszintén válaszoltam: – Nem tudom. A hölgy odajött és összenyomta a mellem, erre a már sokaktól hallott előtej első cseppjét pillantottam meg. – Hát akkor van! – jelentettem ki büszkén.
Aztán jött a dolog élesben, hozták a babámat. Nagyon kedves csecsemősünk, Orsi jött segíteni. Arra felkészített, hogy a baba sokat fog sírni, semmi más nem érdekli, csak a kis gyomra. Akkor lássunk neki megteremteni a lelki nyugalmát!
Baba természetesen – mint ahogy nekem, neki is új volt a dolog – nem volt azonnal profi a szopizás mesterségében. Nagyra tátotta a száját, és próbált kapkodni a mellbimbó után. Ha nem sikerült megragadnia, tátott szájjal rázta a fejét, visított mint egy kis ideggombóc. Rám sosem jellemző türelem szállt meg, tudtam, előbb-utóbb el fogja kapni. El kell kapnia, különben éhen marad. Orsi néhány ilyen próbálkozás után finoman rányomta a fejecskéjét a mellre, így a kis mohó azonnal megragadta a bimbót, amit én félig őszinte mosollyal jutalmaztam. Aki már szoptatott, az tudja, első alkalommal miért csak félig őszinte az a mosoly…
Gyakorlat teszi a mestert…
Aztán gyakoroltunk. Néhány üvöltős és fejrázós műsorszám után Baba szépen megtanulta, hogyan kapja be a mellet és megszerette a rajta töltött időt. Mint az óramű, háromóránként egérke-hangon nyekeregve követelte a jussát – és meg is kapta. Az edzetlen bimbót védőkrémmel ápoltam, így az mindig regenerálódott valamennyire a következő szoptatásig. De a negyedik, hazameneteli napra a mellbimbómhoz szinte hozzá sem lehetett érni. Kaptam egy tanácsot, hogy ne hagyjam rajta másfél órát Leventét – mert ilyen is előfordult – , különben kirágja…. Még ott a kórházban rohantam le a gyógyászati boltba, akkor jutottam el arra a pontra, hogy bimbóvédő nélkül nem bírok ki még egy szoptatást… de a bolt épp akkor zárt be. Orsi megszánt és nekem ajándékozta azt, amit kipróbálásra kölcsön adott. Így hazaérkezésünkkor aznap kénytelen voltam bimbóvédővel szoptatni, de másnapra már elhagytam.
Megnyugtatott fiam kiszámítható napirendje: három óránként evés. A szoptatások hosszát igyekeztem egy óra alá leszorítani, ami azért volt nehéz, mert Leventét nógatni kellett, szeretett lustálkodni evés közben. Természetesen mint kezdő anyuka nem értettem még mindenhez, többek között a klasszikus, tologatós mérleghez sem. De első kérdés az volt a rokoni körből: Mennyi tejem van? A válaszom a következő volt: „Nem tudom, mert eltűnik a gyerekben.” Következő: Mennyit eszik? Miért nem mérem? Azért mert nem tudtam még használni a mérleget, azon kívül aki éhes, rúgkapáló gyereket azon le tud mérni…
Így első nap otthon ültem az ágyon, kezemben a babával, akit magamhoz szorítottam és folytak a könnyeim, mert ezer helyről bombáztak ezerféle kérdéssel és riogattak azzal, mennyit KELL ennie a gyereknek, különben nem fejlődik és kiszárad… Mindez eszembe sem jutott volna, ha békén hagynak. Aztán fellázadtam. Babám minden alkalommal elégedetten terült el a térdemen az evések után, apró mosoly-rángásokkal az arcán, amit úgy szeretek nézni – és tudtam, hogy jóllakott… Még a kórházban én is aggódtam efelől, kérdeztem is segítőnket, Orsit, hogy bár rajta van a mellen elég sokáig, vajon eszik–e eleget? Ő nagyon bölcsen azt felelte: bízzak magamban és bízzak a babában, ő nagyon jól tudja, mennyi kell neki. Egyszer lemértük odabenn, és megnyugtatásomra szolgált, hogy Levi már az előtejből és lemérhető mennyiséget, tíz grammot szopott, ami állítólag ritka.
Otthon ezt az elvet követtem – a baba elégedett, három órát végigalszik, akkor biztosan evett eleget. Egy hét tapasztalat és az anyai ösztön már segített abban, hogy tudjam, jól csinálom amit csinálok és elengedjem a fülem mellett az olyan megjegyzéseket, hogy az igény szerinti szoptatás hülyeség (amit pedig a zárójelentésre is ráírtak javaslatként!), majd vihetem a babát infúzióra a kórházba, mert kiszárad…
A gyarapodással nem volt gond, Őmohósága szép adagokat tudott a kis gyomrába tömni, hogy aztán egy férfiasan öblös büfi után már csak szuszogni tudjon. Fejni nem fejtem, csak akkor, ha még sok idő volt a következő etetésig, és már nagyon feszültem. Így megelőztem, hogy begyulladjon a mell. Édesanyám ugyan nagyon ajánlotta, mondván: akkor lesz elég teje a gyereknek, ha mindig ki van ürítve a mell. Hiába mondtam neki, hogy a baba beállítja magának, hogy pont annyi tej legyen, amennyi neki kell.
Aztán finom célzással megkérdeztem tőle, hogy odakinn a pusztában az indián asszony vagy bármelyik bennszülött nő vajon fej–e azért, hogy legyen elég teje. És a macskánkat sem láttam sosem fejni, hogy legyen tej mind a négy kölyöknek… Erre már nem volt ellenvetés.
Az idő telt, a baba okosodott, és jöttek a különféle próbálkozások. Ha mellből már nehezebben jött az eledel, akkor elkezdődött a hiszti. De nem volt választás, ilyenkor két-három perc fenékrázás (a vállra fektetve) megoldotta büfi és a hiszti problémát is: az esetleg teltségérzetet okozó levegőtől is megszabadult, és közben rájött, hogy ha nem eszik, akkor bizony elveszik tőle. Szó sem lehetett lefejt tejről és cumisüvegről. Aztán Babu adta fel előbb. Már csak néhány gyenge nyikorgást hallatott, amikor lecuppant a mellről és várta a hatást. Amikor észrevette, hogy nem dőlök be a trükknek, visszacuppant – és evett tovább ártatlan arccal, amelyről szinte lerítt, mit gondol: „Jó-jó, de azért megpróbáltam…”
Néha igazi ínyencként körbenyalogatta a bimbót és némi ízlelgetés után kezdett csak falatozni. Olyan is volt, hogy rájött arra, hogy az etetés elején a túltelített mellből folyik a tej, így nemes egyszerűséggel kitátotta a száját és minden erőlködés nélkül várta, hogy folyjon bele a „mindennapi kenyér”. Nem törődött mű-felháborodásommal, miszerint az arcátlanságnak is van határa.
Öt hetesen ismét jelét adta annak, hogy milyen kis ravasz. A kényszer-ruhacsere után naivan és a lehető legtermészetesebb módon: csupasz felsőtesttel álltam neki a szoptatásnak. Naivan azért, mert úgy gondoltam, hogy a másik, éppen pihenő mellből úgysem távozik tej, hiszen nincs feltelve. Tévedtem. Alig győztem melltartóbetét után kapkodni, hogy puhább, így veszélytelennek gondolt „etetőegységből” felfogjam a folyadékot. Baba eközben már szépen leette a jobb mellet, küzdött a táplálóbb tejért, egyszer csak elengedve azt szerelmesen nézni kezdte a másikat, szinte olvastam a gondolataiban: „Ahogy látom, ott azon nem kell annyit dolgozni, inkább azt kérem…” Kitört belőlem a nevetés és végül odaadtam neki.
A történet tanulsága: bízni kell a természetben, az anyai ösztönökben, a babában. És engedni is kell neki néha.
Musztángcsikó, Szoptatás pályázat, 2009
Megjegyzés: Párommal ezúton mondanánk köszönetet a Szent Imre Kórház munkatársainak a sok segítségért és azért, hogy közreműködtek abban, hogy a babázást az első perctől élvezni tudjuk.
Fotó: Freepik
Erről a témáról még a Szoptatás rovatunkban olvashatsz többet!
