Kormos Anett: A szoptatás

szoptatás

Szoptatni fogok. Ez csak természetes. Hogy hogyan, és milyen érzés lesz, nem tudom, de fogok. Az biztos. Egyes nők szerint az anya már akkor is képes szoptatni, amikor az utód még a hasában fickándozik. Persze csak lelkileg. Lelkileg szoptat. (Szerencsére nem minden nőnek veszi el az eszét a terhesség.)

Azt viszont el tudom képzelni… Nem, elképzelni még sem tudom. Elvégre elképzelhetetlen egy első szülés előtt álló nőnek, hogy egyszer csak az, aki kibújik belőle, a mellén fog cucogni. Viszont hajlandó vagyok elhinni, hogy ez jó dolog, jó érzés.

Örülök is. Már az első hónapokban elképzelem, hogy dagasztja majd kétszer akkorára egyébként jelentéktelen méretű melleimet a tej. Látom magam előtt himbálózni a feszülő, legalább D kosarassá püffedő kebleimet. Látom a férjemet is, ahogy ráragyog majd a dekoltázsomra. Természetesen a mélyre.

Ezért is vagyok kicsit elégedetlen a kilencedik hónap végén a hetvenöt B-vel.
Igazságtalannak érzem. Nagyon. Hogy a hasam tízszeresére dagadt, a bokám szintén, épp csak a mellem maradt le a növekedésben. Még jó, hogy nem horpadt be!
Arról nem is beszélve, hogy már nem halogathatom a szoptatós melltartó megvásárlását. Kínos sopingnak nézek elébe:
– Szoptatós melltartót szeretnék.
– Milyen méretben?
– Hetvenöt B.
– Gyerekméretben sajnos nem tartunk szoptatós melltartót.

Infinety hirdetés

Szerencsére az elképzelt megalázó válasz szánakozó mosollyá szelídül. És néhány vigasztaló szóvá: nincs miért aggódnia, amint megjön a tejci (merthogy a kismamákkal már csak így beszélnek : tejci, rugi, törcsi, pelcsi, popsikencsi), szóval amint megjön a tejci, a mell mérete normalizálódik. Normalizálódik. Ezzel el is értük az elképzelt megalázottsági szintet. Úgyhogy nyugodtan vegyen két számmal nagyobb melltartót, ilyet már mi is tartunk, kelleni fog! Nem látom át a rafinált üzletpolitikát, elhiszem, hogy még van esély a normalizálódásra és veszek. Alig hatezerért. Tehát szinte ingyen. Kettőt. Kettőt veszek. Meggyőznek, hogy kell egy pót. Hiszen míg az egyik mosásban van, addig a másikat hordhatom. A normalizálódás esélye elvakított, érzem, semmi sem drága.
Ennyit megérdemel egy normalizálódott mellű anyuka.

A szülés várható időpontja előtti napokban kicsit már passzírozom a melleimet, hátha… hátha van már benne némi tej… akarom mondani tejci.
Hiába.
Nincs.
Csak később tudtam meg, immár a babával a karomban, hogy a szülés utáni harmadik, negyedik nap előtt nem igen szokott beindulni a tejtermelés. Megnyugodtam. És titkoltam, hogy én már elkövettem néhány fejési kísérletet.
Tényleg nyugodtan feküdtem… már amennyire vérző gáttal, sajgó bordákkal és sajgó mindennel bármit is lehet nyugodtan csinálni.

Szoptatásra fel! – mindent az első pár napról

Nyugodtan feküdtem, babáztam. És időnként mellre tettem. Mert azt mondják mellre kell tenni a babát, akkor hamarabb lesz tej. Ülni még nem tudtam. Állni sem. Feküdni is csak oldalt. Így magam mellé fektettem a gyerekemet, és próbáltam betuszkolni a szájába a magam hetvenöt B-jét. (Persze csak a szájba való részét.) Szánalmas látvány lehetett. Ezért mindezt a lehető legnagyobb titokban követtem el. Csaknem kidolgoztam a paplan alatti szoptatás módszerét. Csaknem… Mert a „friss” anyukák nem ismerik a diszkréció és a magánszféra fogalmát.
– Na sikerül? Hadd nézzem! És már körbe is álltak, lejjebb is húzták a paplant, és…. Ne úgy…. aha… tényleg elég kicsi…
Itt utáltam meg segítőkész szobatársaimat. Akarom mondani, nem pontosan itt, nem pontosan ekkor. Sokkal inkább akkor, mikor megmutatták, ők hogyan csinálják.
Ennyi nagy, csaknem fekete, terpeszkedő mellbimbót, ennyi kék erekkel szabdalt mellet egyszerre még sosem láttam.
Undorító! És nem röstellik a randa csöcsüket belegyömöszölni annak a kicsi babának a szájába. Szegény csöppségek.

Szegény csöppségek persze örültek a melleknek, örültek a tejnek, kipirulva, boldogan cucogtak. Méghogy szegények! Nagy dög az is mind. És rondák is. Kopaszok, görbefejűek, ostobatekintetűek. Kis ösztönlények. Zabagépek. Ezeknek mindegy volt, hogy miből esznek, csak ettek. Semmi jó ízlés nem szorult beléjük. Nem úgy, mint az én kis Annámba.
– Nézd! Látod?
Látom. Sajnos. Nem is jön majd álom éjszaka a szememre. Tőgyesek. Meg a puffadék kölkeik. És hallom is. Ahogy cucognak. Undorító! Undorító ez az egész.
Közben én is próbálkozom a paplan alatt. Egyél Anna, egyél! Hallod?
Hiába minden.
Szánnak.
Magyarázkodom.
– Ez még csak a második nap. Állítólag a harmadik, negyedik nap szokott beindulni a tej.
– Ugyan! Nekem már a szülés előtt is folyt a mellemből.
Persze, hogy folyt. Menekült szegény. Igyekezett kijutni a nagy, viszolyogtató melledből. De nincs szerencséje. Csöbörből vödörbe. Épp hogy kijutott belőled, megszületett a nagyfejű gyereked, és most annak a nagy szájába fut bele.

Próbálkozom. Már háromóránként.
– Még mindig semmi?
Semmi.
– De. Már van némi előtej.
Megsérül a bimbóudvar, vérezni kezd.
– Ó! Ez nagyon tud fájni. Ilyen nekem is volt, de már szépen begyógyult. Látod?
És az orrom alá dugja tottyadt tőgyét. Vágyat érzek rá, hogy bántsam. Mert már utálom. Ezt főleg. Ezt a segítőkészt. Ezt az anyáskodót. Rajtam gyakorol, vagy mi? Állandóan tolakszik a kéretlen tanácsaival. És ahogy a dagadvány gyerekével beszél! Na az mindennek a teteje.
– Édes kicsi csillagfényecském, hát bekakáltál?
Őrület, nem? Mert vagy csillagfény vagy kakálás. A kettő együtt nem. Különben is. Az ember gyereke nem kakál. Persze mit várhat az ember egy ilyen mellmutogatótól. Az ilyen nem azt mondja, hogy most tisztába teszem a gyerekemet, hanem azt, hogy lecserélem a szaros pelenkát az én kis napsugaramról, mert összekakálta magát.

Szoptatási nehézségek

Negyedik nap idegen kezek masszírozzák a melleimet. A szoptatási tanácsadóé.
– Beindul majd. Fejjen, tegye mellre a picit! Csak ne idegeskedjen, mert a stressz a tejtermelés fő ellensége!
Ne idegeskedjek.
Ne hát. A két kiló harmincnyolcdekás gyerekem már negyedik napja nem eszik mást a cukrosvízen kívül, egyfolytában sír, a mellem kisebesedett, a szobatársaimból meg csak úgy patakzik az anyatej. És én ne idegeskedjek.
Persze, hogy idegeskedem. Sírni tudnék, olyan ideges vagyok.
Fejek.
Mint az őrült.
Fáj. Akkor is fejek. Már semmi nem érdekel.
Ha ezeknek a dögöknek van tejük, akkor lesz nekem is. Ha szétszakadok is.

Aztán… mintha harmatcseppek ültek volna a mellbimbómra. Áttetsző harmatcseppek… megjelent az előtej. Tíz milli.
Megkönnyebbülök, a szobatársak hátba veregetnek.
Szeretem őket. Különösen azt a segítőkészt. És az édes kis babáikat is. Meg is simogatom a gyönyörű kopasz kis buksijukat.

Aztán bemegyek a fürdőszobába, felcsatolom a szoptatós melltartót, beteszem a tejfelszívó párnákat, nehogy a nagy mennyiség átüssön a fehérneműn. Kiesnek. A párnák. És a melleim is. Kezdem elölről, most több párnát rakok… sokkal többet…és tessék… minden úgy van, ahogy mondták. Ahogy megjött a tejci, mindjárt normalizálódott a mellméretem is.

Babafalva irodalmi pályázat, 2007

Erről a témáról még a Szoptatás rovatunkban olvashatsz többet!

szoptatási tanácsadó

Szólj hozzá Te is!

Legyél TE az ismeretosztó!
Kérünk, like-old és oszd meg ismerőseiddel a cikket, hogy lássák, te mennyire tájékozott vagy!

A babafalva.hu - Várandósságtól az első osztályig portál tizenkét éve segíti, támogatja a várandós, kisbabás és kisgyerekes édesanyákat és szülőket a szülés, a csecsemő gondozás, a gyermeknevelés, a családdá válás, az intézményekbe való beilleszkedés érintő sok-sok kérdésben, egészen az első osztályba lépésig.
Előző cikkMammográfiával a rák ellen
Következő cikkBízni kell az anyai ösztönökben és a babában

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!