Egy kisbabával az utcán közlekedni jó. Sőt, nagyon jó. Már terhesen meglepett a hirtelen nagy érdeklődés. No, nem utánam, hanem a kisbaba iránt. A sarki Sparban már évek óta vásárolok, a pénztáros kisasszony egyforma kimért hangon köszönt mindig. Illetve ez már a múlté, hiszen pocakom láttán mosolyogva érdeklődött leendő gyermekem neme iránt.
A Bioboltban ugyanezt a hatást váltottuk ki, akárcsak a piacon. A vonaton utazva sem lehetett inkognitóban maradnia Elzának. Még a mellettem ülő tizenéves fiú is az után érdeklődött, hogy mikor jön világra a kicsi, s a harminc fokban csokival is megkínált, mert azt olvasta, az jó a terhes anyáknak. Hát, ha ő mondja, jó, lenyelem valahogy.
Az idő haladtával kezdeti zavarom lassan oldódott. Úgyis vége lesz ennek, hiszen hamarosan kettéválunk. Nővérem, két gyerek anyukája azért megjegyezte, ne bízzam el magam. Igaza volt, igazán csak ekkor kezdődött…
A babakocsit tologatva statisztikát készítettem: igen, az emberek nyolcvan százaléka belenéz a babakocsiba. Szinte mindenki mosolyog közben. Ebből néha még nekem is jut. A villamoson kilencven százalék az esélye annak, hogy megszólítanak, s a kora után érdeklődnek vagy hevesen integetnek neki, esetleg grimaszokat vágnak. Kakukk, kakukk, brrr, brrr brrr, pá, pá…Ez utóbbi legalább nekem is mulattató. Mintha verseny volna, hogy kire néz rá a gyerek. Akinek sikerült elérnie, annak főnyereményként jó napja lesz. Elzát ugyan még nem annyira érdeklik a fölé tornyosuló kíváncsi arcok. Ha van elég tej, akkor minden rendben alapon bárhol jó.
De ennek a korszaknak is vége lett, s az érdeklődés még mindig nem csökkent. Otthon stratégiát kellett kidolgoztam arra a gyakori esetre, mikor kedvesen csicseregnek Elsának valamit, s ő erre nem csak látványos, hanem hangeffektusokkal kísért hisztirohamot kap. Levegőt is kellene venni, kislányom! A veszély közeledtével már nyomom is a cumit a szájába, hátha így nem kell a szomszéd bácsinak megszégyenülten elkullognia, miközben azt gondolja, még egy gyerek sem kedves vele. Az akció sikerrel járt. Csak én veszem észre, hogy Elza feszült, s egy alkalmas pillanatban elfordítom a babakocsit s halaszthatatlan dolgokra hivatkozva nekilódulunk.
A lifthez érve kitámasztom az ajtót, Elza egy méterre van tőlem, s ekkor feltűnik a mogorva lakó. Statisztikailag is kell hogy minden házban legyen legalább egy. Szerencsére azért nem léptük át az átlagot, egy éppen elég is. Persze megint köszönni akartam, hiába, beidegződés, pedig nem szabad, hát tudhatom hogy nem szabad. Egyszer már megkérdeztük, miért ilyen mogorva, s nem viszonozza a köszönést, tömören csak annyit mondott, minek az, nem vagyunk mi az angol királyné. Ez valóban így van, ez ellen már nem lehet érvelni. Hát, az induló köszönésemet visszaszívtam, ó csak Elzának mondtam valamit, s próbáltam faarccal közeledni a babakocsihoz. A mogorva, mint aki szabad prédát lát, leelőzött, héja módra csapott le Elzára, s kedvesen gügyögni s csikizni kezdte az én gyerekemet. Jé, ilyen hangokat is tud kiadni ez az ember? Már a nyelvemen van, hogy ő nem az angol királyné, de ekkor Elza egy kedves kacajt dobott feléje. Elza, mi ez? Hozd a formádat, mindet bele, bömbölhetsz! De most bezzeg semmi ilyesmi nem történik, gurgulázott, hentergett, sikongatott az örömtől. Úgy váltak el egymástól, mint két régi ismerős. Azért persze megállapodásához híven engem továbbra is levegőnek tekintve ment el. De akkor mégsem fogjuk később Frász bácsinak hívni?
A babaklubban arról panaszkodnak az anyukák, hogy senki sem segít a villamosra felszállni. Milyen nehéz a közlekedés, nincs megértés az emberekben, sietnek, tolakodnak, dühösek a babakocsis helyfoglalókra. Már a nyelvemen van az ideutunk története, de aztán mégsem mesélem el. Egy öreg néni korát meghazutolva pattant fel a helyéről, s igyekezett nekem segíteni, bár ezzel a keskeny babakocsival az új villamosra egyedül is egyszerű a felszállás. S az agyamon még számtalan történet villant át. Nem, a teherautósat semmiképp sem szabad elmondanom, senkinek, soha, nem fogják elhinni, igaz, még nekem is hihetetlen, pedig úgy néz ki, én eddig szerencsés voltam, szinte el is lettem kényeztetve. Egy építkezés mellett haladva megállt az éppen kihajtó teherautó sofőrje, kikiabált, hogy menjek csak nyugodtan tovább, amíg nem távolodok el, nem hajt ki, nehogy felébressze a kisbabát. Honnan tudta, hogy alszik?
Már aggódom, mi lesz, ha gyerek nélkül fogok járkálni. Senki sem fog mosolyogni rám? Mennyi idős lesz Elza, amikor elmúlik ez a heves érdeklődés? Egyedül vagyok most, láthatatlanul szállok fel a villamosra, a „belépőm” senkinek nem kelti fel a figyelmét. Hopp, egy babakocsi áll mellettem, automatikusan belepillantok, s már mosolygok is, annyira édes ez a kisbaba. Vajon mennyi idős lehet? Megkérdezem…
Szabó Melinda, Babafalva irodalmi pályázatra
